Mindenkinek van az életében egy szakasz, amikor nincs jóban a szüleivel. Kinek előbb, kinek később jön el, kinek kevesebb, kinek több ideig tart. Ironikus. Több “szülőm” volt már életemben, mint egy teljes óvodai csoportnak, és mégsem érzem, hogy egyedül lennék. Valamelyik nap “édes”anyám írt egy bájos bejegyzést a blogjára, amit szándékosan nem reklámoznék. A bejegyzés fele rólam szólt, tulajdonképp megint ott tartunk, hogy én “csak egy gyerek vagyok, ne szóljak bele a nagyok dolgába, és amúgy is, hogy képzelem?”. Mindezt azok után, amiket az évek során kaptam tőle. Hamarabb felnőttem mint kellett volna, nincsenek valódi barátaim, gyakorlatilag közel állok az antiszociális állapotokhoz, és csupán ezeket köszönhetem neki.

Pontosabban nem. Egy dologra megtanított. Ha életben akarok maradni, önzőnek kell lennem. Akkor, mikor ezt mondta, jót mosolyogtam rajta. De mostmár látom. Ő is önző. Mi több, egyenesen egocentrikus.

2009. szeptember

Iccsanyám lelépett otthonról. Napokig sírtunk. Én mérgemben, a bátyám “tehetetlenségében”(nem tudok jobb szót), a kicsik pedig a szomorúság miatt. Már eleve, ezért a húzásáért is sokszorosan meg fog fizetni. Aztán, ugye… Mikor egyenesbe jöttünk családügyileg, haza állított, és elvárta, hogy minden legyen a régi. Persze, ekkor még nem vette a fejébe, hogy haza költözik. Ez csak pár hónap múlva jött, mikor nevelőapámnak már bőven élettársa volt. Ezután következett a legjobb rész. Kitalálta, hogy haza akar költözni, hogy ő újra szerelmes, hogy ő még házas, nem vált el. (Némi tébolyodottság ütötte fel a fejét.) Nemrég lakáskulcsot is kapott, legnagyobb örömére. Egyszer (tudtommal CSAK EGYSZER) már játszotta, hogy ő ott lakik. Kiült a kertbe napozni, “játszott a kutyával”(aki aznap rejtélyesen eltűnt egy teljes napra). Tehát, mintha mi sem történt volna. Eközben persze senki nem volt otthon. Én elköltöztem otthonról még decemberben, jelenleg az anno bolond módon elhajtott édesapámnál lakom. Folyamatosan próbál keresztbe tenni nekünk, és ha őszinte akarok lenni, akkor egy patkányhoz hasonlítanám amit csinál. Egy patkányhoz, akit sarokba szorított a rágcsálóirtó, és oda harap, ahová tud. Egy aljas, szemét patkányhoz.

Extra: A mai napon szó szerint ellopott egy kulcsot a házból, annak ellenére, hogy meg lett neki mondva, hogy PÉNTEKEN hivatalosan is átveheti. Az is biztos, hogy azzal a kulccsal csontozom ki, ha nem kerül vissza a helyére. Rettenetesen meg fog fizetni ezért, és minden szarért, amit a múltban elkövetett… és én nem csak üvölteni fogok. Isten irgalmazzon neki.

Mivel úgyis tudom, hogy olvassa a blogomat vagy ő, vagy valaki aki majd továbbítja neki az információt, ide is leírom, hogy a BLOGODBAN A RÓLAM SZÓLÓ BEJEGYZÉST VILLÁMGYORSAN TÁVOLÍTSD EL. Köszönöm.

Sorrow

Temérdek tapasztalat, és az elmúlt – lassan – egy év.

Visszatértem, mert úgy éreztem: vissza kell térnem. Ezen idő alatt elég sokat változtam, talán a fogalmazásomon is látszani fog. Nem is igazán tudom, mit kéne most írnom, de úgy megjött a hangulatom, nosztalgikus volt visszaolvasni az eddigi bejegyzéseket. Késztetést érzek, hogy alkossak, és egy kedves ismerősöm szerint ez becsülendő, remek dolog. Valami bölcset kéne ide hányni, követve a blog eddigi hagyományait, de nem vagyok rá képes. Teljesen kiégtem bizonyos szempontokból, viszont érettebb lettem másik ezer szempontból. Hogy ez most jó, avagy rossz-e, azt nem tudhatom. Alkossanak rólam mások véleményt, én pedig meghallgatom őket, aztán alkalomadtán elküldök egy-két véleményezőt a bús picsába. Csupán mert jól esik. No, nem húzom tovább a dolgot.

További szép napot:

Sorrow

Félreértések, árulások és galád cselszövések és intrika. Na jó, csak félreértések. Szóval, a skizofrénia nehéz dolog. Pár napja rádöbbentem, hogy nem hangulati hullámvölgyben vagyok, hanem időnként a “másik énem” átveszi az irányítást. Igen furcsa dolog, és persze a furcsa dolgokból mindig adódik egykét félreértés. Ma épp a parasztabbik Én volt a soros, és úgy fest, nem a legjobban jött ki a ténykedése. Végülis lényegtelen, nem is tudom miért ide írom le. És azt sem, hogy miért írom le mindig hogy nem ide akartam leírni. Nos, máshová nem tudom leírni. Nincs kivel megbeszélni.

Szar az egész…

Tegnap kaptam pár dicsérő szót, ami úgy jól esett a hangyafaszméretűre zsugorodott egomnak. Talán ennek köszönhető, talán annak, hogy közeledik az év vége, de most megint itt rontom a levegőt, és próbálok olyat írni, amit egyketten majd elolvasnak. Vagy nem. Végülis teljesen mindegy, nemdebár?

Nem is igazán tudom mit írjak, bár eddig is mindig összejött 1-2-300 szó erről-arról. Szóval. Véget ért az év, mostantól egyenes utam van a nyárig. Hál’istennek nem buktam meg semmiből, ami amúgy elég húzós folyamat volt. Ez végülis lényegtelen. Áh, a minap megérintett a szerelem szele. Habár tényleg csak a szele, mégis úgy érzem, ebből talán lehet valami. Talán csak a napszúrás teszi (személyi tanácsadom [továbbiakban Bellike] véleménye szerint), de egyre kevésbé érzek dolgokat. Mármint nem olyan mentális szinten, hanem úgy általában. Azt érzem hogy fáj a fejem, és valószínűleg lázam van, de aztán ezzel ki is fújt a lista. Felfokozott cselekvéskényszeremben nekiesnék akár a fűnyírásnak is, de sajnos esik az eső, és már le is van vágva a fű. Mindemellett unatkozom, s bárminek nekiállok, azt abba is hagyom legfeljebb fél óra leforgása alatt. Úgy kedvem volna valamihez, csak nem tudom mihez. Mondjuk valójában azt sem tudom, hogy miért próbálok megint írni. Abszolút kiapadt az “írói vénám”. Mintha azelőtt lett volna. ( ) Szóval lényeg a lényeg, itt a nyár lassan, és különösebb programom nincs is. Legfeljebb 2-3 hetem van lefoglalva előre, úgyhogy ha valakinek van valami ötlete programot illetőleg, azt várom szeretettel.

Ennyi elég is.

Sorrow

Szóval, négy undorító fal közé ülünk be ismét, és eljátsszuk, hogy tanulunk. Mármint, épp ez a baj, hogy csak eljátsszuk. Lassan kezdem felfogni, hogy tanulni kéne, mert baromira szarban leszek, de mégsem teszek érte semmit. Valahogy… Leragadtam egy szinten, ahonnét nem tudok felemelkedni. Jó, hülyén hangzik, meg amúgy is nagyratörő szavak ezek egy tizenhat-éves kölyök szájából, de ez van. Igazából, nem is bánom, hogy vissza kell menni. Unalmas itthon, és csak időnként van olyan program, ami tényleg leköt. Az iskolában legalább célom van. Hogy vége legyen. És ahhoz, hogy vége legyen, nem kéne megbuknom. Márpedig, most úgy fest a dolog, hogy kettőből is összejön félévkor. Össze kéne szednem magam. Kétlem hogy menni fog. Na, de iskola. Mi is az? Egy épület, tele vérszomjas tanárokkal, rettegő, és kevésbé rettegő diákokkal, alkalmazottakkal. Van még továbbá egy portás, aki nem tartozik az alkalmazottak köré, mert ő különleges képességek birtoklója. Ha akarja, az igazgatót is kizárhatja az épületből. Ez azért valami. Néha szeretnék portás lenni. Nem rossz állás, de persze nem is a legjobb. Fáj, hogy unatkozom, és már nem tudok mit írni. Kiszáradtam. Az ivás már nem segít. Mindegy, jó éjt mindenkinek.

Sorrow

purger nóra,  n hiszek a mikulasban,  megkurtak a vonaton,  “purger nóri”,  purger nóri

Ezen felül még volt “kiugrott a csípőm”, “megkurták a lányomat”, “büdös cigány”, ésatöbbi. Én igazán örülök, hogy nézitek a blogot, de hogy valaki arra keressen rá, hogy megkúrtak a vonaton… Na, jó, én már új nemzedék vagyok, nem érthetem az öregek beteges vágyait. (:D) Igazából csak ennyit terveztem, majd ha lesz még érdekes keresőszó, közlöm.

Sorrow

Elviselhetetlen viselkedése, és nemtörődömsége odáig vezette idegeimet, hogy elvettem admin pozícióját a blogon. Lehet hogy később még megbánom, de én úgy érzem, ez a ‘kibaszott blog’, ahogy említendő vala, megérdemel annyi figyelmet, hogy legalább hetente szánjak rá pár percet. De hát van fontosabb dolga is, most majd ideje is lesz rá.

Sorrow

Bátyám dzsemborit hívott össze a földszinten, de hálistennek, a várt húsz emberből mindössze nyolcan értek rá. Így is épp elég hangosak voltak, és a szerencsétlen kutya majd’ meghülyült. Töménytelen szaloncukrot ettem, és az egy doboz sör amit közben loptam magamnak, még mindig itt van az asztalomon, felbontva, de befejezetlenül. A szilveszterem isteni volt. pláne, hogy átaludtam. Kutya mellettem vonyított, én az ágyamon terültem szét, földön fülhallgató, könnyek hullanak belőle megállás nélkül. Az élet szar, és pláne az év végén. Pláne ha nincs kivel tölteni… Visszagondolva biztos meg tudtam volna oldani hogy legyen kivel átvészelni az évet, és nem tettem. Hülye voltam, mert egy emberre vártam. Ennek örömére alszom egyet.

Sorrow

Sose azt nézd, hogy most épp mi lesz. Gondolj bele: 2010-re váltunk. Tizedforduló. Ráadásul két év múlva, 2012-ben világvége. Megmondta a híres filmrendező is, akinek most nem jut eszembe a neve, de amúgy híres. Szóval tartós tejet már senki ne vegyen(már amennyiben van tej ami két évig eláll), takarítani is felesleges. Mindenki ásson magának egy bunkert, ami esetleges árvíz, földrengés, nukleáris- vagy ufótámadás esetén kitart egykét hétig. Halmozzon fel negyven évre elegendő élelmet, és nőt. Nő esetén férfit, vagy kutyát. A lényeg, hogy senki ne essen pánikba, akármennyire is volna oka rá. Márpedig ok az van. Közeleg a világvége, és az újévvel együtt a fogadalmak napja. Régen megfogadtam, hogy sose fogadok majd meg semmit, mert úgysem sikerül betartani. Anti-fogadalom fogadalmamat eddig sikerült, és ez így valahogy ki is üti magát. Ördögi kör, nem? Megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit, és mivel eddig megfogadtam az akkori fogadalmamat, nem is fogadtam meg egyben, de így ismét elfogadhatóvá vált a fogadalmam. (Aki ezt ki tudja bogozni, annak kijárom a Nobel-díjat.) Egy szó, mint másik kettő, a fogadalmaknak nincs értelme, mert hosszútávon úgyis betarthatatlanok. Pláne az ilyeneket utálom, hogy: “Leszokom a dohányról! Leszokom a piáról! Leszokom az asszonyról!(ez nem nehéz.) Leszo(k? p?)om a főnököm!”. Ezek jól tudjuk, betarthatatlanok. Legalábbis az első kettő az. A fogadalmak mellett ott a másik idegesítő dolog, a családi kupaktanács. Nálunk, hál’ isten, ilyen nincs, de hallottam hogy más családoknál ez divat. Ismét hál’ isten, nem tudom olyankor mit szokás csinálni, de egy kupaktanács az nálam családi orgia, virágnyelven. Röviden, tömören, ennyi bajom van az újévekkel.

Sorrow

Minden áldott percben foglalkozni kell vele, lekötőbb, mint bármi más. Pár napja nálunk van nagynénémék kutyája, és valóban úgy van, ahogy egy mondattal ezelőtt leírtam. A drágaság a Masni névre hallgat, nőstény, és a Bishon-frise fajtába tartozik. Apró kutya, és úgy néz ki, mint egy kis bárány. Egy beszédhibás bárány. Most épp üres a ház, a család többi tagja észak felé indult, egy szebb élet reményében. Na, jó, valójában csupán arról van szó, hogy házon kívül akarják élvezni az óév utolsó, és az újév első napját. Meg a mait. Szóval, egyedül vagyok, egy kutya társaságában. Félő, hogy mire hazaérnek, megkutyulok. Amikor az ajtó elé érnek, odafutok, és megugatom őket. Aztán ha engedély nélkül bejönnek, leharapom a lábukat, és elásom a kertben. Jah, amit rettentően utálok: Még a kertben is össze kell szednem a szart utána. Mi lesz a következő fokozat? Hajszárítóval járkálok utána, és ha összenyálazza a szőnyeget, gyorsan felszárítom? Borzalmas. Holnap jön haza a bátyám. Én hülye adtam neki egy tippet, hogy mától másodikáig üres a ház. Erre közli, hogy akkor itt tartják a 2009-es év záróbuliját. Mindösszesen talán 14-15 haverját akarja áthozni, és bezsúfolni egyetlen pici szobába. Az emeletre, a hálószobába nem mehetnek a buli alatt, és feltehetőleg egyetlen aprópici TÉVÉszobába lesznek tömörítve mindnyájan. Eszméletlen. Visszatérve a kutyára. Egész eddig nem mertem belenézni a szatyorba, amit nagynéném mellékelt mellé. Ma este ez megtörtént, és amit ott találtam, az egész elképesztő. Egy törülköző, egy kutyapulóver, egy szőrkefe, még egy szőrkefe, még egy szőrkefe, kutyafogkefe, két zacskó kutyakaja, és még egy szőrkefe. Ezek közül mindössze a kutyakaját használta eddig.

Mindent összefoglalva:

Bele fogok őrülni ebbe a pár napba.

Sorrow